Augusztus 5.
Már viszonylag régen volt.Kérdés:hogyan éltem meg a születésnapom,amikor életemben előszőr egyedül töltöttem.
Aznap lettem 22éves.Mostmár nagykorú tényleg ez egész világban….Azt hittem a szülinap az mindig olyan „happy” és megünnepelni olyan jó dolog,és mindig tűkön ülve vártam,hogy eljöjjön,higy megint egy évvel öregebb lettem,és még mindig büszkeséggel tölt el ha a tükörképemet látom,mert még ennyi év után is szégyen nélkül tudok a tükörbe nézni…nah meg a szülinap ugyanugy az élet rendje mint a halál..egyszerűen elkerülhetetlen,a különbség csak annyi hogy a szülinapodat tudod hogy mikor jön el….
Mah ne gondold,hogy a korom az a mi frusztrál engem azért írom meg eme momentumát életemnek,mertlehetnék 80éves is,azon lenne a hangsúly,hogy hogyan ünneplem,és nem hogy hányadikat…
Oha nme történt még olyan ezidáig hogy egyes egyedül ünnepeljek,vagy épp tök idegenekkel…Nyilván Angliai tartizkodásom nyomós indokot szolgál a magányos „happy börszdéjre”nah de mégis…Dolgoztam már át néhán szülinapom,nem rázott meg ujfent a tudat hogy ez vár rám megint,de eddig ilyenkor is támasztotta a pult másikoldalát,vagy a büfé előtti medence partját koptatták a barátaim aznap és semmi pénzért nme hagytak volna egyedül…illetve a többesszám erős túlzás…s mnden munkaadóm tudta ha szülinapom van az a munkanap máshogy fog telni mint az addigiak,és nagyon toleránsak voltak és bőkezűek,tehát megérte dolgozni és ünnepelniJ
Nah meg persze munkaidő végeztével kezdődött csak az este nekünk…ami még így is elég kellemesnek mondható volt..de nenm voltam egyedül s ezen van a hangsúly…A családom alapvetően mindig ott volt és ők köszöntöttek fel először,őket láttem aznap először velük voltam,és néztem anyukám arcát ahogy keserédes szájízzel konstatálja hogy megint egy évvel öregebb élettem ,és általam ő is meg az öcsém is és már egyre távolabb vagyunk az ő egykoron lévő kisbabáitól,vsak két nagy kajla vagyunk akiket sok nehézség árán felnevelt,és mint minden gyermek hűtlenül elhagyjuk mejd és új életet kezdünk mejd és látja hogy emnnyivel kellett volna hogy többet adjon még,és hogy alapvetően sikerült jó és tisztességes embert nevelnie belőlünk,és szerinte gyönyörüek vagyunk más meg aki nem ezt gondolja kinyalhatja keresztcsonti,ugyhogy menjünk is igyunk meg egy kávét,amit nem rég még tiltott tőlem mert túl fiatal vagyok én még a kávézáshoz,most meg ő az aki megkínál.
Felnőtt lettem…És tegnap hallgattam Bródy Jánost,mivel őrülten hiányzik édesanyám ezért,most idézek Bródytól:
Mama, kérlek, meséld el nekem
Hogy milyen volt az élet nélkülem
Gondoltál rám, mikor azt tervezted el
Hogy mi lesz majd, ha nagy leszel
Mama, kérlek, meséld el nekem
Hogy hogyan kezdődött az életem
Véletlen volt, vagy gondoltál reám
Azon az édes éjszakán
Hisz jól tudod, nem kértelek
Nem kértem tőled az életet
S még mielőtt majd egyszer meghalok
Még tudnom kell, miért vagyok
Mama, kérlek, meséld el nekem
Hogy milyen volt az első szerelem
Érezted azt, mikor Téged elhagyott
Milyen jó, hogy én még nem vagyok.
Mama, kérlek, azt mondd meg nekem
Akartad-e azt, hogy így legyen
Én azt hiszem, hogy véletlen csupán
Hogy éppen ő az én apám
Hisz jól tudod, nem kértelek
Nem kértem tőled az életet
S még mielőtt majd egyszer meghalok
Még tudnom kell, miért vagyok
Mama látod zavarban vagyok
Most megint egész másra gondolok
Lesz majd talán, igen lesz majd valaki
És tőlem is ezt kérdezi
Mit mondjak én majd őneki
Mit mondjak én
Szóval 22év után előszőr senkim nme volt itt közvetlen fizikális kapcsolatban velem…csak néhány angol idegen vett körül akik csupa rózsaszin csomagolásos „birthdaygirl”és „girlythings”ekkel jól megleptek….ha jobban belegondolo még a rózsaszín színének kedvelése is tejesen átértékelődött bennem ezekután…sőt maga a kisgyerek akire én vigyáztam jobban izgult mint én…és jobban örült annak a napnak….és megkérdezte hogy miért nem vagyok boldog…de mond meg hogyan magyarázzam meg egy olyan gyereknek hogy hiányzik az anyukád aki 5évesen elveszette az övét igazából nem is emlékszik rá,ami van emléke az meg csak negatív…nem értette,nem is tudja hogy az anya mint tény,és anank hiány milyen érzés….később fog erre majd rájönni…viszont én nem ilyen közegbe nőttem fel és akármilyen életem is volt szeretetben nőttem fel,ha nme is gazdagságban,mégis gazdagabb voltam mint a többi ember….
Gondolnád ezekután hogy mégsem voltam egyedül hiszen,voltak körülöttem emberek,nah meg kaptam sms-eket,meg a barátommal is egy kontinensen vagyunk tulajdonképpen,meg egy országban vagy ilyesmi,csak épp 120 km-re,és drága volt és lovagias kis herecg aki reggel hívott korán és énekelt néhány sort nekem a telefonba és boldog szülinapot kívánt becéző álmoskás szavakkal fűszerezve,nah meg anyu is felhívott egy nappal hamarabb mert ő akart lenni az első és annira nagyon első akart lenni hogy még a naptárat is elnézte a lelkem…mentségére pedig azt hozta fel hogy 22évvel ezelőtt is már nagyon azt akarta ilyenkor hogy megszülessek,ezért volt az hogy már nagyon rám gondolt…..egyszerűen csak drága és olyan igazi anyus dolog ez,ami úristen de jól esik…és a barátnőim is küldték az sms-t és végülis többen gondoltak rám mint hittem,igazáből elég kishitűen….de jó volt pozitívan csalódni…mégsem olyanha nem tudod megölelni az édesanyád –megpuszilni őt is a tesód is a barátnőid is,hozzábújni a friss szerelemhez aki tényleg igyekezett nagyon megjegyezni a szülinapod és után atöbb mint egy hónapig szivani azzal hogymit fogok kapni de nem árulja el,tonázva az idegeimen,és a kíváncsiságomon-ami a gyengém.:-s
Tehát a magány attól valósul meg benned hogy a szeretteid nincsenek körülötted..ez az alapelve szerintem.A nagyobb jó érdekében kikiáltott dolgok néha a nélkülözésre kényszerítenek.illetve magada hajszolod önmagad által választott nélkülözésbe ,mert ennél csak jobb lesz utána,és marhéra jól kitalálod,megeéhatározod,és átgondolván nem is tűnik olyan vészesnek…de amikor belekezdesz akkor rájössz ,hogy nem is gondolta dvégig igazán,és hogy azt senki nem mondta el hogy amit vállalsz mi lesz a következménye,mert nincs ott se az anyukád,se a barátnőd aki felhívná a döntésed okozta mellékhatásokra,kockázatokra…és olyankor jön a gondolat, hogy kicsi vagyok- vuk vagyok…ne hagyjatok egyedül nélkületek kevesebb vagyok,és a szülinap ténye méginkább ráébreszt erre….szimbóluma ,” a veled kell hogy töltsem érzésnek”….
Szívmelengető dolog ez a közös cél meg nagyobb jó ,meg a népmesébe illő kiskirályfi-lány jelenesetben nekiindul szerencsét próbálni ,és mindenki azt hiszi hogy akkor innentől kezdve neked az élet fenékig tejfel ,és teljesültek az álmaid ,és ohh hogy ez mekkora dolog,és máris más szemmel néznek rád ,a magukat inteligensnek tartó emberek ,akik egy iskolai papír alapján mondják, hogy intelligensek ,ám azt elfelejtik, hogy az intelligencia az nem egy papíron meg iskolában koptatott éveken múlik ,mert ha ugyanolyan paraszt vagy amikor megszólalsz, senkit nem érdekel, hogy láttál már egyetemet belűlről…
Mindegy ez egy kis kitérő volt csak…bocska
Hányan vagytok úgy valamivel, hogy valami-bármi, szerelem ,munka, lakás bármi ami már majdnem egészen a tied, és még akkor is harcolnod kell érte mindennap,azért hogy önzőn élvezhesd ,mert szeretni akarod, vagy csak magad mellett tudni ,vagy megélni belőle vagy benne lakni vagy mittomén …áldozni kell érte folyamatosan, mint valami képzeletbeli oltárnál, amit magad építettél álmokból,eszmékből,vágyakból,szenvedélyből…ezért mondom:Ne engedj túl hamar felnőni , mert az élet úgyis kényszerít, s túl reális minden…tudod mikor felébredsz a gyerekorodból és lekoppan hogy mi is zajlik körülötted és a szüleid mi mindent megtettek míg te önkívületben úszkáló „butyuta”gyerekként élted gondtalan és boldog tudatlan életed…
Legalább amikor újra karjaidban tartasz mondd, hogy még mindig nme kell mindent véresen komolyan venni, és túl fiatalok vagyunk a robotoláshoz, és a társadalom vonta igát hiába húzzuk…nem kötelező még földhöz ragadt életet élni ugye és a szükséges rossz majd elmúlik,és megérte magányosan ünnepelni a szülinapot…
Túl sok a lemondás,még mindig..túl sok…Túl sok volt mindig is a megfeszített munka eredménytelenül..és amíg tudtam hogy közel vagy mégsem bújhattam eleget hozzád őszintén magányossá tett..
És szerintem attól eltekintve hogy jól megérdemelt társra leltünk a másikban…értéke csak nőtt a kezdeti nélkülözés tényével,hogy tudatosult hogy mint egy tiszavirág élete annyi volt mit lophattunk mindig magunknak az időből,hogy rájöjjünk,hogy szükségünk van egymásra,és bolondok voltunk idáig…. falatnyi idő, icipici kincs , amibe az alvás is csak időpocsékolásnak tűnt….
Csudajó dolog ha gondolnak rád,de a hiány attól még nem múlik el,tán még erősödk is …mert lehet, hogy nem kellene több mint, hogy inkább megszorítsák egy ilyen napon a kezed min ta szülinap mint hogy beszélejenke hozzád…a fizikális kontakt apám az kéne…
Ez nem nagy kérés hanem hatalmas…szinte néha lehetetlennek tűnő elképzelés,és ha belegondolok a mostani hazamenetelig is 91nap azaz 3hónap van még sckb….Hívhatja ezt akárki önsajnálatnak,vagy nevezheti el ,zárhatja skatulyába gondolataim lényegét…én legalább meg tudom fogalmazni és nem vagyok rest elmondani ,hogy épp hogy állok magammal és a világgal…
Így hát aznap is csak vágytam valamire mint minden nap előtte és minden nap utána…hát a képzeletbeli tortámon elfújtam a képzeletbeli gyertyáimat és kívántam,mint minden nap előtte és minden nap utána….(sors fintora hogy később du. a fogadott kiccsaládom hozott tortát aminek őszintén örültem)Mert tudva tudott dolog hogyha mindig erősen gondolsz egyetlen egy dologra és erősen kívénod és akarod,és néha hangosan is kívánod mert a kívánség igeni s kegyen hangos én nyilvános hogy legyen aki meghallja és teljesítse…ésakkor előbb utóbb tényleg teljesülni fog…és szentül hiszek benne jobban mint bármiben ami szent…
Így hát Boldog szülinapot nekem…
És a mese boldog befejezéséhez hozzá tartozik, nah meg én a helyetekben kíváncsi lennék arra, hogy mit kaptam, ami miatt 1hónapig izgultam, és „gyötrelemben”éltem…a kedvesemtől kapott szülinapi ajándék….
…….:)
